Kuhárszky Zoltán: Edzőként tudnom kell a játékosom fejével gondolkodni

A Magyar Edzők Társaságával együttműködésben indított Mestermunka című sorozatunkban az utánpótlásedzői szakmát szeretnénk közelebb hozni olvasóinkhoz a legkiválóbb trénerek portréival. Ezen a héten Kuhárszky Zoltán teniszedzőt, korábbi szövetségi kapitányt, az elmúlt évtizedek legeredményesebb magyar trénereinek egyikét mutatjuk be, aki jó néhány sikeres játékost nevelt ki, és juttatott el a világelitbe.

Senki sem lehet próféta a saját hazájában – Kuhárszky Zoltán is azok közé tartozik, akikre jól illik az említett mondás. Hiába indult ígéretesen a játékoskarrierje, és tartozott itthon az élteniszezők közé, a fiatal felnőttéveinek elején járva csak nem akart eljönni a várva várt áttörés számára. Mígnem 21 évesen, 1980-ban elhagyta Magyarországot, amikor is egy svájci tornáról nem tért vissza, politikai menedékjogot kért, amit ha nem is azonnal, végül meg is kapott.

„Édesapámnak köszönhetően lett belőlem teniszező – elevenítette fel a kezdeteket Kuhárszky. – Bár ő csak hobbiszinten játszott, tényleg imádott teniszezni, és mikor kisgyerekként először levitt a pályára, szinte azonnal én is megszerettem a sportágat. Tehetségesnek is bizonyultam benne, és hamar el is kezdtek jönni a sikerek, sokszoros korosztályos magyar bajnok lettem, és viszonylag fiatalon már a Davis-kupa-válogatottba is sikerült beverekedni magam. Majd huszonegyévesen disszidáltam Svájcba, ami sportszakmai szempontból nagyon jó döntés volt, mert bekerültem egy igazi profi közegbe, ahol hirtelen teljesen magamra voltam utalva.

Tizennégyszeres svájci bajnoknak mondhatja magát, a világranglistán egészen az 53. helyig jutott. Az 1983-as Australian Openen a harmadik fordulóig jutott, és a hatodik kiemelt amerikai Vitas Gerulaitist is legyőzte, azonban abban az időben a magyar újságok nem ír(hat)tak róla. (Hogy milyen értékes eredményről is beszélünk, jól jelzi, hogy legközelebb 35 évvel később, 2018-ban jött össze újra a harmadik körbe jutás Melbourne-ben magyar férfi játékosnak, méghozzá Fucsovics Mártonnak.)

„Azokban az években, ha nemzetközi tornán a nyolc közé kerültem, az én negyeddöntőmet nem említették meg, csak a másik hármat. Nyilván, ez nem esett jól, de akkor itthon ez volt a megszokott. Volt néhány szép sikerem, de a fiam születése miatt aránylag fiatalon, huszonhat évesen már fel is hagytam a profi tenisszel. Fontosabbnak tartottam, hogy a családomnak megteremtsem az anyagi biztonságot, és mivel a teniszsport akkoriban még közel sem volt annyira dotálva, mint manapság, így a játékoskarrierre nem lehetett feltenni az egész család megélhetését. Az edzősködés nem volt tervben, csakúgy spontán jött, miután a svájci szövetségi felkért, hogy foglalkozzak néhány tehetséges utánpótláskorú játékossal. Nagyon tetszett a feladat, élveztem a munkát.

és kisgyereket is elkezdtem oktatni. Mindeközben egyébként nemzeti szinten még aktívan játszottam Svájcban, szóval abszolúte benne maradtam a sportági vérkeringésben, nagyon jól ismertem mindenkit a svájci teniszben, és

Azonban egy idő után be kellett látnom, hogy az infrastrukturális lehetőségeimmel maximum tizenhat éves korig tudom elvinni őket, a profi válás útján nem tudom megadni nekik a szükséges támogatást, így a tehetségeket inkább kiközvetítettem olyan helyekre, ahol szakmailag továbbléphetnek.”

A kilencvenes évek elején civil szakmája felé fordult (közgazdász diplomát szerzett), és abban kezdett el tevékenykedni, mígnem 1995-ben egy véletlen folytán ismét visszacsöppent a tenisz világába.

„Egyszer csak megcsörrent a telefonom, a már említett barátom, korábbi harcos társam, Markus Günthardt hívott, aki akkor Anke Huber menedzsere volt, és felkért, hogy legyek a patronáltjának az edzője. Elsőre nagyon meglepődtem, mert Huber akkor tényleg egy topjátékos volt, a világranglistán tizenkettedik helyen is állt már, és két évvel korábban Roland Garroson elődöntőt játszott. Belevágtam a kalandba, és remekül sült el, hiszen Anke az első közös évünkben azonnal világbajnoki döntőt, amelyben csak öt szettben kapott Steffi Graftól, majd néhány hónnap később az Australian Openen is finalista volt. Fantasztikus négy évet töltöttünk el együtt.

Egymást követték a rangosabbnál rangosabb felkérések: rövid ideig a később háromszoros Grand Slam-győztessé és világelsővé váló Jennifer Capriati edzője is volt, majd 2000-ben a svájci női válogatott szövetségi kapitányának nevezték ki, és 2004-ben az athéni olimpián is részt vehetett szakvezetőként. Aztán a következő években edzette a majdani Roland Garros-bajnok és világelső Ana Ivanovicsot, Szávay Ágnest, Petra Marticot, Polona Hercogot és Bondár Annát. Emellett két időszakban (1999-2000 és 2014-16) a magyar Davis-kupa-válogatott kapitánya is volt, valamint Valkusz Mátét junior-világelsőségig segítette.

A hazai közegben mindig is kívülállónak számítottam, hiszen egyrészről sokáig nem itthon éltem, majd pedig főleg külföldi játékosokkal foglalkoztam, így mindenkitől függetlenül értem el a sikereimet. A magyar szövetséggel való együttműködésem például többször is zátonyra futott a szakmai nézeteltérések miatt. Én mindig rendkívül teljesítményorientáltan gondolkoztam, saját magamat is alárendeltem a játékosok sikere érdekében, és amikor szembesültem vele, hogy itthon a sportági szereplők nem teszik meg ugyanezt, akkor azt nagyon nehezen viseltem. Éppen ezért, amikor egykoron Szávay Ágival dolgoztam, és értünk el közösen nagy sikereket, a magyar közeg olyannyira nem volt támogató, hogy az ő esetében is egy teljesen egyéni utat kellett követnünk, minden külső segítség nélkül.”

Manapság kizárólag az első számú magyar női teniszezővel, a WTA-világranglista 78. helyén álló Bondár Annával foglalkozik.

Fiatal, ígéretes, de még pályájuk elején járó játékosként vettem őket egytől egyig, majd közösen jártuk végig a ranglétrát, és a világranglista háromszáz-négyszázadik helyének környékéről sikerült felkapaszkodni egészen az első ötvenig. Ráadásul a legkülönböző stílusú játékosokkal tudtam eljutni a topszintre. Az évek alatt rájöttem, hogy számomra ez a leginkább testhez álló feladat, amikor tizenhat-tizenhét éves játékosokkal kezdhetek el foglalkozni és építhetek fel; ebben az életkorban még formálható, fejleszthető a játékuk és a személyiségük is, és sokkal látványosabb is közös munka eredménye. Jóval nagyobb kihívást láttam ezekben a projektekben, és az örömöt is megtaláltam bennük. Azt hiszem, abban voltam a legjobb, hogy nem egy sémát próbáltam ráhúzni a játékosaimra, hanem mindenkinek a személyiségének, mentalitásának és a technikai erősségeinek megfelelően igyekeztem tanácsot adni, és fejleszteni a játékát.

Kölcsönös bizalom nélkül nem lehet érdemben dolgozni, érezni kell a játékos minden egyes rezdülését, hiszen az edző csak akkor képes hozzá is tenni valami pluszt, ha ez adott.”

(Kiemelt képen: Kuhárszky Zoltán és tanítványa, Bondár Anna Forrás: totaltenisz.hu)