Egervári Sándor: Mintha a képzéssel nem lenne minden rendben
A korábbi szövetségi kapitány, Egervári Sándor legszívesebben a vb-bronzérmes U20-as válogatott kispadjára ülne vissza.
Az Utanpotlassport.hu-t is működtető MediaBook Kiadó Varázsolj nekünk valami szépet címmel megjelentetett könyve az elmúlt huszonöt év huszonöt meghatározó hazai edzőjének szemüvegén keresztül meséli el a mögöttünk hagyott negyedszázad futballtörténetét. A kötetben szerepel Egervári Sándor is, a magyar válogatottat 2010 és 2013 között harmincnégy meccsen irányító tréner, aki az MTK Budapestet kétszer (1999, 2003), a Dunaferrt egyszer (2000) vezette bajnoki címig, szívének mégis a világbajnoki bronzérmes U20-as nemzeti csapat élén töltött időszak a legkedvesebb.
Egervári szerint a Gulácsi Péter, Németh Krisztián, Koman Vladmir nevével fémjelzett korosztályos együttes tagjai a tehetségük mellett a kiválasztásnak is köszönhetik a sikert.
„Az a csapat a Mezey Gyuri, Both Józsi vezette Bozsik-programnak hála tette meg az első lépéseket. Az akkori Bozsik-program még valódi kiválasztást jelentett, és most is működik ugyan, már nem vélem felfedezni benne a szűrést, a tehetségkutatást, csupán az iskolás gyerekek örömjátékáról szól. Amivel nincs baj, de a legfontosabb célt nem szolgálja. Némóék számtalan nemzetközi meccset játszottak már utánpótlás-válogatottként, amikor a vébén az olaszok elleni negyeddöntő előtt megkérdeztem tőlük, milyen emlékeik vannak róluk, van-e esetleg »sportszelet« a nadrágjukban, mert velük találkoznak, mosolyogva rávágták:
Egyiptomban is megtették: fantasztikus meccsen, hosszabbítás után nyertek 3–2-re. A győzelem egyik kulcsa az volt, hogy ők már fel voltak készítve erre, ezen a szinten már kellően rutinosak és magabiztosak voltak az addigi versenyeztetésnek köszönhetően."
A korábbi szövetségi kapitány úgy véli, a mai hazai labdarúgásból hiányzik egy olyan szakember, mint Both József.
„Ő aztán az összes gyereket ismerte, mindent tudott róluk. Nekem is sokat segített az egyiptomi torna előtt, a tőle kapott útravaló is kellett ahhoz, hogy az első csoportmeccsen elszenvedett vereség után megoldjunk egy-két problémát. Sosem voltam habzó szájjal kiabáló edző, mindig a pedagógiai ráhatásban hittem, mintsem a fegyelmezésben, de miután Hondurastól 3–0-ra kikaptunk, oda kellett csapnom az asztalra.
Tudtam ugyanakkor, hogy ebben a helyzetben kikre támaszkodhatok, kik a vezérek a csapatban, akik gatyába rázhatják a brigádot. A srácok belátták, hogy igazam van, helyretették magukat, lezajlott egy öntisztulási folyamat, a folytatás meg ismert. Hogy a vébébronz vetekszik-e a bajnoki címekkel? Nehéz az almát a körtével összehasonlítani, de mindkettő nagyon finom.”
A könyben arról is beszélt, miben látja manapság a problémát.
„Nem akarok okoskodni, de mintha a képzéssel nem lenne minden rendben. Meglep, hogy bár a körülmények maximálisan adottak, nincs annyi képzett futballista az NB I-ben, mint régebben. Annyi információm azért van, hogy tudjam, alig vannak kiscsoportos edzések, színvonalas egyéni képzések. Külföldről idejönnek az edzők nagy pénzért, de nem hajlandók külön foglalkozni a játékosokkal. Én rengeteg egyéni edzést tartottam, ha kellett, a szabadidőmet áldoztam rá.
Tehetségek voltak, vannak és lesznek, csak képezni kell őket. Ez az edzők felelőssége is."
Egervári azt is elárulta, hogy ha visszaülhetne egy csapata kispadjára, melyik lenne az.
„Korábban azt mondtam, klubedzőként jobban szerettem dolgozni, a mai fejemmel mégis az U20-as válogatottat választanán. Az nagyszerű, formálható közösség volt. Jó visszaemlékezni a történtekre. Nem állítom, hogy életemben soha nem hibáztam, de nem mondom, hogy rossz sorom volt, sőt! Az igazság az, hogy nem változtatnék semmin, ami velem történt, már mindent megemésztettem. Az utóbbi éveim úgy teltek, ahogy, ettől még sikeresnek érzem magam, és boldog vagyok.”
(Kiemelt fotónk az Utanpotlassport.hu felvétele)
