Egyre nehezebb a gyerekekkel – ADHD az utánpótlássportban

Az utóbbi években sokat súlyosbodott a figyelemzavaros gyerekek helyzete, aminek hatását az utánpótlásedzők is érzik.

Az IME – Az egészségügyi vezetők szaklapja, vagyis az egészségügyi szakemberek mindennapi munkáját segítő tudományos folyóiratban 2024-ben jelent meg A gyermekkori figyelemzavar és hiperaktivitás kezelése a magyar közfinanszírozott ellátásban (szerzők: Dr. Nagy Péter, Bársony Gábor, Frigyesy Róbert, Dr. Imre László, Mazzag Bálint, Dr. Pénzes Melinda) címmel készített tanulmány, amely célja a gyermek- és serdülőkori ADHD évenkénti prevalenciájának (összes beteg száma) és incidenciájának (új betegek száma) meghatározása a hazai közfinanszírozott ellátás keretein belül a 2013-2022 közötti időszakban, valamint a gyógyszerrel kezelt gyermekek arányának azonosítása volt.

A tanulmányból kiderült, hogy Magyarországon az ADHD-diagnózissal közfinanszírozott ellátásban legalább egyszer megjelent gyermekek száma 2013-tól 2022-ig folyamatos emelkedést mutat. Azt a felmérés nélkül is sejthettük, hogy a fiatalok koncentrációs készségei az utóbbi időben romlottak, az ADHD-ról (vagyis a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar) ugyanis egyre többet hallunk, ami jelentősen megnehezíti az érintett gyerekek iskolai munkáját. A probléma egyik gyökere a fiatalok jelentősen megnövekedett képernyőideje, talán az olvasóinknak sem ismeretlen kép, ahogyan szülők a telefon vagy tablet segítségével foglalják le az akár egészen fiatal, fejlődésben lévő gyermeküket.

De mi a helyzet a sportban? Érzik az edzők is, hogy a tanítványok egyre nehezebben figyelnek? 

A szakemberek szerint az érintett gyerekeknek az egyéni sportok művelése jobb választás, mint a csapatsportoké, ekkor ugyanis nagyobb figyelmet kap az egyén, és csak az ő teljesítményére vetül a fókusz. Ilyen sportok például a vívás, az úszás és a tenisz is. A több mint ötven éve edzősködő, a tőrben olimpiai bronzérmes, később háromszoros paralimpiai bajnok Szekeres Pál első mesterét, a Ludovika SE vívóedzőjét, Horváth Máriát arról kérdeztük, érzékelte-e az említett változást a fiatalok esetében.

– kezdi Horváth az Utánpótlássportnak. – Sok esetben érzem úgy, mintha a falhoz beszélnék, pedig elvileg olyan sportágban dolgozunk, amelyben kulcsfontosságú a koncentráció. Nem is tudom elképzelni, az iskolában hogyan funkcionálnak ezek a fiatalok. Hangsúlyozom, ez nem minden sportolóra igaz. Ami elszomorító, hogy sok esetben a szülő reakciója és hozzáállása is negatív, ha a problémás gyerek kapcsán megkérdezem őket, szinte csak vállat vonnak, azt mondják, épp ezért adták be hozzánk sportolni. Azt is tapasztalom, hogy a telefon lett a fiatalok mankója, ha oda nincs beírva valami tudnivaló, nincsen értesítő, akkor azt garantáltan elfelejtik. Szigorú, de igazságos vagyok a tanítványaimmal, sokan viszont úgy érkeznek meg a vívóterembe, hogy nem is köszönnek, akkor kiküldöm őket, hogy jöjjenek be újra. Ezek alapvető dolgok, de ha valaki mást hoz otthonról, azzal nehéz mit kezdeni. Ha gond van a figyelemmel, nem tudok mást tenni, rájuk szólok, türelmesen többször is el kell nekik mondani az utasítást. Ötven év alatt láttam már jó pár problémás esetet, de az utóbbi időben ez a helyzet sokat romlott.”

Megkérdeztük a témában Kun Pétert is, Horváth korábbi tanítványát, aki a 2006 óta működő Hiperaktív SE-ben vívóedzőként foglalkozik azzal, hogy részképesség zavarral, magatartási és érzelmi problémával küzdő gyerekeket segítsen, a közösségbe való beilleszkedés megkönnyítésével, a tanulási és viselkedési zavarok enyhítésével, személyiségük fejlesztésével, ezzel pozitív kitörési lehetőséget biztosítva.

„Édesanyám alapította a Gyermekház Iskolát nem sokkal a rendszerváltás után, amelynek a csúcskorában még ezernégyszáz fiatal járt, ezen belül kezdte meg a sportegyesületünk a működést húsz éve – mondja a honlapunknak Kun. –

Szép lassan kialakult a módszerünk, amivel mára gördülékenyen működik a csapatunk. Azt nem látom, hogy több figyelemzavaros fiatal lenne, viszont összességében sokkal rosszabb állapotban vannak. Régebben el tudtunk velük menni versenyezni, manapság viszont jóval nehezebb őket akár ennyire is motiválni. Korábban nem volt nulla-huszonnégyben a gyerekek előtt képernyő, ilyen szempontból érthető a romlás. Nemrégiben elmentünk kirándulni a tanítványainkkal, ültünk a HÉV-en: odafelé mindenki a telefonját nyomkodta, csendben haladtunk a célunk felé, visszafelé viszont – amikor a legtöbbeknek már lemerült a készüléke – visszatértek a normális kerékvágásba, játszottak egymással, zsibongtak, újra gyerekként viselkedtek. Az alapvető probléma, hogy a képernyőbámulás dopamint szabadít fel az agyban. Pont, mint a sportolás, csak ez könnyebben megkapható – hasonlít a drogfogyasztáshoz. Ezt egyre inkább elkezdi hajszolni a gyerek, aki egyre kevésbé akar kilépni a pármásodperces videók világából; akkor hogyan fog három évig vívóedzésre járni, amivel megalapozza, hogy elkezdhessen versenyezni? Az első szakasz kulcsfontosságú, amíg a gyerek megszereti a sportot, a vívás esetében pedig rengeteget segít, hogy a rövid figyelmetlenséget is tussal büntetik, ezzel tulajdonképpen rákényszerül a fiatal, hogy próbálja állandóan fenntartani a fókuszát. Sokszor kaptunk már ennek köszönhetően az iskolákból visszaigazolást, hogy a sport mellett a tanulás terén is javult a teljesítmény. Ezen kívül a szociális képességeket is fejlesztjük, legfőképp, hogy elfogadják egymást és a saját hibáikat.”

ADHD-s gyerekek természetesen a csapatsportágakban is előfordulnak. A korábbi klasszis játékos, Éles József, aki hosszú évek óta a veszprémi Éles Kézisulit irányítja, így vélekedik a témáról:

„Az U16-os és annál fentebbi korosztálynál, amellyel a legtöbb időt töltöm, szintén előfordul, hogy különböző okok miatt kialakul figyelmetlenség, és a kisebbekkel foglalkozó edzők is panaszkodtak már hasonlóra. Talán nehezebb észrevenni, mint az egyéni sportágaknál. Persze, ha valaki sorozatban az ötödik ziccerét rontja el, akkor valószínűleg más is jár a fejében. A telefonhasználatot igyekszünk szabályozni, ha utazunk vagy meccs előtt állunk, odafigyelünk, szülőkként ebben nekünk egyébként is példát kell mutatnunk. Érdekes módon nálunk a sportfogadással kell leginkább küzdenünk: a 18-19 évesektől rendre halljuk, hogy akár az edzésünk közepén is egymást kérdezgetik különböző meccsek állásairól. Bár valószínűleg apró tétekkel játszanak, mindig mondjuk nekik, hogy veszélyes a szerencsejáték, az pedig még nagyobb baj, ha a pályán mutatott teljesítményükön is meglátszik, hogy ezen agyalnak.”

(Kiemelt képünkön: Horváth Mária az egyik tanítványával Forrás: Ludovika SE)