Kovács István: Kivételes tehetségű versenyzővel foglalkozni óriási felelősséggel is jár

A Magyar Edzők Társaságával együttműködésben indított Mestermunka című sorozatunkban az utánpótlásedzői szakmát szeretnénk közelebb hozni olvasóinkhoz a legkiválóbb trénerek portréival. Ezen a héten Kovács István tornászedzőt, az olimpiai bajnok Berki Krisztián egykori edzőjét, a korábbi szövetségi kapitányt mutatjuk be.

A mátészalkai születésű Kovács István a hazai tornasport történetének egyik legeredményesebb edzője. Legismertebb tanítványa, Berki Krisztián olimpiai bajnoknak, háromszoros világbajnoknak és hatszoros Európa-bajnoknak mondhatja magát lólengésben. A kivételes sikerlistával büszkélkedő szakember még 20 éves sem volt, amikor megkapta az első lehetőséget az edzősködésre.

„Gyerekkoromban Nagykőrösön tornáztam, ahol a fantasztikus pedagógiai érzékkel megáldott Medve László volt a mesterem, ő szerettette meg velem ezt a sportágat – idézte fel a kezdeteket a 69 éves mesteredző az Utánpótlássportnak. – Sajnos belőlem nem lett olyan sikeres tornász, mint a kortársaimból, így például Donáth Ferencből, Király Sándorból és Harsányi Róbertből. Amikor aztán a középiskolás éveim során felismertem, hogy valószínűleg nem versenyzőként fogok tudni érvényesülni, elkezdtem az edzősködés felé kacsingatni. Egyébként Medve László abban is sokat segített nekem, hogy elinduljak ezen a pályán, végül neki is köszönhetően jelentkeztem a TF-re. Miután felvettek, és elkezdtem járni az egyetemre, közben már tizenkilencévesen elkezdtem dolgozni trénerként a Vasas Izzóban, méghozzá

sikerült egy ígéretes csoportot felépítenem, amelyből többen is elértek a válogatottságig, de felnőttszinten sajnos egyikük sem tudott igazán nagy pályát befutni sérülések miatt. Később átigazoltam pár versenyzőmmel a Honvédba, ahol újabb nagyszerű mentorom volt Csányi Rajmund személyében. Vele közösen elkezdtünk egy kiscsoportot felépíteni, és ebben az időszakban a mennyiségi helyett egyre inkább a minőségi munkára került a hangsúly. Időközben megnősültem, és a feleségemmel – aki válogatott tornász volt – közösen 1988-ban kaptunk egy csábító lehetőséget Görögországban, ahova együtt ki is mentünk, és ott edzősködtünk több mint három éven át. A feleségem remekül érezte magát kint, viszont én szakmailag nem igazán találtam meg a szükséges kihívást és célt az ottani munkában."

Idővel hazaköltöztek, Kovács 1992-ben a KSI-ben helyezkedett el, és ismét itthon dolgozva, teljesen az alapoktól kezdte újra az edzői munkát.

„Egy éven át csak óvodákat és alsótagozatos iskolákat jártam, hogy bevonzzam a tornasportra alkalmas gyerekeket. Több mint négyszáz kisgyerek fordult meg ekkor a KSI-ben, és folyamatosan mértük fel a palántákat, és akiket tornára végül nem is találtunk alkalmasnak, átirányítottuk a klubon belül más szakosztályokhoz – ennek köszönhetően fordult meg a kezem alatt például a későbbi világ- és Európa-bajnok öttusázó, Kasza Róbert is.

akit még ötéves korában Demény Zoltán csábított be a tornaterembe, majd nálam kezdett el komolyabban tornázni. Ez a harmincfős csoportom szépen lassan szűkülni látszott, ahogyan a versenyzői korba értek a fiatalok, és egyre nagyobb figyelmet kellett szentelnem a kiemelt tehetségeknek. Egy kisebb csoportom még sokáig megmaradt, és ez egészen sokáig működött, amíg Krisztián el nem kezdett világversenyeken szerepelni, ugyanis onnantól folyamatosan utaznom kellett vele külföldi edzőtáborokba és versenyekre. A 2002-es patraszi junior Európa-bajnokságon az ötfős magyar csapatból még hárman is a tanítványaim voltak, majd két-három év elteltével közülük már csak Krisztián maradt velem.”

Berki az említett 2002-es junior Európa-bajnokságon nyert ezüstérmet, ez volt az első visszajelzés a tehetségéről. Ezt az érmét már lólengésben nyerte, de ekkor még összetett tornásznak számított. Bokasérülései miatt favorizálta egy idő után a lovat. 2004-ben Eb-bronzérmes, 2005-ben Debrecenben már felnőtt Európa-bajnok lett ezen a szeren. A 2008-as pekingi olimpián ugyan éremesélyes lehetett volna, nem sikerült kijutnia, a furcsa szabályozás miatt egy vb-ezüst nem volt elég ehhez. 2010-ben és 2011-ben világbajnok – ekkor Kovácsot az év edzőjének választották –, majd az olimpián közösen felértek a csúcsra Londonban, és meglett az áhított aranyérem.

Ez olyan feladat, amit nem lehet félvállról venni. Ilyenkor az edzőnek alá kell rendelnie magát annak a kiemelkedő versenyzőnek. Ahogy a mi esetünkben Krisztián feláldozott mindent a sikerért, nekem is ezt kellett tennem, és idővel szinte minden figyelmemet és energiámat rákoncentráltam klubedzőként. Ezzel párhuzamosan a juniorok, majd a felnőttek szövetségi kapitányaként dolgoztam a válogatottnál is.”

Először 2008-től egészen 2017-ig, majd három év szünet után 2020-tól az idén januárig töltötte be a kapitányi posztot.

Arra is kíváncsiak voltunk: vajon mégis hogyan tudott működni 28 éven át harmónikusan az edző-tanítvány kapcsolat köztük Berki Krisztiánnal?

A legnagyobb érdem nyilván Krisztiáné volt a sikerekben, de alapvetően ez az út a kettőnk munkájának gyümölcseként tudott létrejönni. Nem foghattam rá másik edzőre, hogy valaki rosszul tanította meg neki az alapokat, ugyanis a tornateremben szinte az első lépéseitől kezdve én készítettem fel, így minden kudarc és megannyi siker egyaránt a közös szakmai elképzeléseink és erőfeszítéseink eredménye volt. Ahogy haladtunk előre az évek során az utánpótlásévei során, egyre tisztábban láttam, hogy Krisztián kivételes képességekkel és mentalitással van megáldva, ráadásul rendkívül munkabírása is volt, és mindig vakon hitt abban, amit mondtam neki, idővel pedig tényleg nagyon egymásra találtunk. Mindent együtt csináltunk, dolgoztunk ki, és a tornatermen kívül a civil életben is igyekeztem mindig támogatni.”

Összefonódott a sorsuk, és amit a sportban el lehet érni, azt együtt elérték.

„Én már nagyon fiatalon láttam benne a potenciált, sőt a bajnokalkatot, majd amikor tizenötévesen végignézte Csollány Szilveszter Sydney-ben aratott olimpiai győzelmét, az hatalmas motivációs löketet adott neki, hogy egy nap ő is ilyen magasságokba jusson. Itt jött el a fordulat nála, és kezdett jóval tudatosabban állni a dolgokhoz. Közös célokat tűztünk ki, tisztáztuk, hogy kinek mi a feladata kettőnk között, és mindenki eszerint tette a dolgát.

Ezek után is mindig bízott bennem, és amit kértem, ő maximálisan végrehajtotta. Ennek köszönhetően Krisztián jellemzően úgy tudott odamenni a szerhez, hogy pontosan tudta mire képes, és az esetek kilencvenkilenc százalékában tökéletesen fel is volt készítve a rá váró feladatra. Sosem mentünk úgy versenyre, hogy nyerni kell, hanem mindig a gyakorlat tökéletes végrehajtása volt az elsődleges, a helyezés másodlagosnak bizonyult.

(Kiemelt képen: Kovács István és Berki Krisztián Fotó: Tumbász Hédi)