Maradjanak gyerekek a felnőttek!

Vajon mi az oka annak, hogy az utánpótlás-sportolók mennyivel készségesebbek, kommunikatívabbak, mint felnőtt társaik? És a fiatalokkal foglalkozó edzőkre miért igaz ugyanez, ha a „nagyokat” irányító mesterekkel hasonlítjuk össze őket?

Olvasom, hogy Madaras Norbert, a vízilabda-szövetség elnöke néhány napja a szervezet őszi utánpótlás-konferenciáján örömtelien őszinte beszédében többek között arról is szólt:

Szerinte ez más sportágakban is így van, mert mai tizenévesek egészen másképp tekintenek a felnőttekre, mint a régebbi korok gyermekei.

Való igaz, megváltozott a világ, és persze jó lenne, ha meglenne a tisztelet, de nyilván a kétszeres olimpiai bajnok pólós megállapítása sem általánosítható; biztos vagyok abban, hogy sok fiatal igenis tiszteli az edzőjét, tiszteli a felnőtteket.

Nekem az utóbbi időben

Hosszú pályafutásom alatt mindeddig kizárólag felnőttversenyzőkről írtam, szeptemberben azonban a jó szerencsémnek köszönhetően csodálatos világba csöppentem.

Élmény beszélgetni az értelmes, szinte nyomdakészen fogalmazó fiatalokkal és mestereikkel. A „nagyok” világában sajnos csak ritkán volt részem ebben.

Amikor az egyik edző azt mondta, hogy írjam meg neki sms-ben a mailcímemet, mert egyszerűbb, ha elküldi a soron következő versenyen indulók névsorát, mintha lediktálná. Miután letettem a telefont, hívott valaki, jó néhány percet beszéltünk, és amikor elkezdtem volna írni az üzenetet, a mobilomon már meg is jelentek a nevek. Vagy, amikor egy külföldi viadal beharangozójára készülve, a szakágvezetővel megállapodtunk, hogy mikor keresem majd, jóval előtte szintén sms-ben elküldte a részletes programot. Vagy, amikor egy jelentős nemzetközi megméretésen magyar siker született, a célba érés után nem sokkal, pityegett telefonomon a szövetségi kapitány „gyorshíre”.

Évtizedekig nem ehhez voltam szokva, s nemcsak azért, mert régebben még nem volt sms.

Tisztelet a kivételnek, de a felnőttek jól betanulták a semmitmondó közhelyeket: „a labda gömbölyű”, „minden előfordulhat”, „milyen jól felkészültünk, mégsem nyertünk”, „lejtett a pálya”, és folytathatnánk. Rendben, utánpótlásszinten is megy a „bizakodunk”, a „nem merek előre jósolni”, „a bíró nem velünk volt”, de a tinédzserek kommunikációja már egészen más. Ők már abba a világba születtek bele, amikor mindent kommunikálni kell a különböző közösségi felületeken, aminek persze számos negatív következménye van, ugyanakkor tudják, hogy mennyire fontos a tájékozódás és a tájékoztatás. Ők még

Szinte nincsenek tabu témák, ritka az olyan kérés, ami az idősebbeknél szinte általános: „légy szíves, ezt ne írd meg!”

Ami pedig az edzőket illeti, ők is tudják, a gyereknek mennyire fontos, hogy a közvélemény megismerje őket, megtudja, mi vezetett a sikerhez, a kudarchoz. És persze, a trénereknek is jó, ha forog a nevük a nyilvánosságban. Az utánpótlásban más a versenyző és a szakember szerepe, mint a felnőtteknél. Szerencsére már a legtöbb helyen megszűnt a parancsolgatás, a fenyítéssel fenyegetés,

akik trénerükben gyakran a pszichológust is látják, mert a szakma mellet mentális téren is foglalkozik velük.

És nyilván nem lehet általánosítani, Madaras Norbert megállapítása is igaz, de ahogyan egy tanárnak ki kell vívnia a tiszteletet, az edző is sokat tehet azért, hogy a tanítványai teljes mértékben, elfogadják, felnézzenek rá.

Egy edző akkor válik hitelessé számukra, ha szakmailag felkészült, következetes és emberileg is példaképül állítható.

Bízzunk benne, hogy a mostani ifjú sportolók néhány esztendő múlva sem változnak meg, és a rokonszenves, mindenre nyitott fiúból, lányból nem lesz bezárkózó, a megkeresésekre talán nem is válaszoló vagy azokat nehezen vállaló, közhelyeket puffogtató férfi, nő.

Naiv vagyok, ha azt remélem, hogy a mai sportoló fiatalok felnőttkorukban is „gyerekként” viselkednek majd?