Fegyelem a pályán: mit kezdjen a fiatal sportoló az indulataival?

Bár a igazságtalanságot nem könnyű elviselni, a tehetetlenség és a frusztráció érzését is meg kell tanulnia a fiatal sportolónak – vélekedik Faludi Viktória tanácsadó szakpszichológus.

Az utánpótlássportban sem ritkák azok a helyzetek, amikor a sportoló úgy érzi, hogy igazságtalanság érte a pályán. Ilyen az is, amikor a bírói döntéssel nem ért egyet a fiatal.

A közelmúltban rendezett korosztályos ökölvívó Európa-bajnoskágokon például a hazai szakvezetés két esetben is bírói tévedésben látta a magyar fiatalok vereségét, az egyiken az Eb-döntő múlott.

A küzdősportok ebben a tekintetben különösen kiszolgáltatottak az effajta szituációknak, például vívásban is sűrűn előfordul, hogy egyenlő állásnál az utolsó tust mindkét fél a sajátjának érzi, így a zsűri ítélete az egyik oldalról biztosan megkérdőjelezésre kerül. Csapatsportokban sem sokkal másabb helyzet. Az utánpótlás labdarúgómeccseken a legtöbb esetben nem veszik a VAR-rendszert segítségül, így olyan gól is érvényben maradhat, melyet szabálytalanság előz meg vagy tévesen nem kerül elő, villan fel a piros lap. Ezek mind a mérkőzés végkimenetelét befolyásoló döntések lehetnek és természetes, ha a szenvedő fél úgy érzi, alaposan kibabráltak vele. Valljuk be, nem egyszerű megbarátkozni a gondolattal, hogy valaki hosszú hónapokig, évekig dolgozik, edz a kitűnő eredmény eléréséért, aztán úgy érzi, önhibáján kívül fosztották meg az áhított sikertől.

Hogy az ilyen helyzeteket miként érdemes kezelniük a fiataloknak, arról Faludi Viktória tanácsadó szakpszichológus véleményét kértük ki. A kiváló szakember számos válogatott sportoló mellett 2012 óta vezeti a háromszoros olimpiai bajnok kardvívó Szilágyi Áron felkészítését is.

„Az ilyen eseteket egyénenként eltérő módon, személyre szabottan közelítem meg, de a probléma teljesen általános – kezdi a szakpszichológus. – Jogosan jelenik meg az igazságtalanság érzése, amikor a sportoló szerint ő legalább ugyanannyi munkát rakott bele és ugyanúgy teljesít, mint az ellenfele, mégis vesztesen jön ki a mérkőzésből úgy, hogy talán nem is rajta múlt az eredmény. De azt is érezheti, hogy rajta múlt, mert szeretjük hinni, hogy kontrollálhatjuk az ilyen helyzeteket, miközben nem mindegyiket tudjuk. Az igazságtalannak vélt bírói döntés is ilyen.

Úgy érdemes gondolni rá, mint az autóra, amit a parkolóban hagyunk egy időre és majd úgyis visszemegyünk érte. A lényeges dolog az, hogy most valamit csináljak ebben a helyzetben és fontos, hogy ne vigyenek el az érzelmek annyira, hogy ne tudjak koncentrálni. Ezt az úgynevezett on-off gombnyomást be lehet gyakorolni. Nyilván valamelyest először elkapják az érzelmek a sportolót, de minél gyorsabban vissza kell kerüljön a fókusz a pályára. Persze, ez nem olyan egyszerű, amikor a világverseny végén járunk és már az aranyérem forog kockán. Hogy ilyenkor min csúszik el a dolog? Néha azt is át kell beszélnünk, meg kell értenünk, hogy nincs mindig tanulság.”

A szakember szerint amikor a bírót, az edzőt, a pályát, a körülményeket tudja hibáztatni a sportoló, akkor kicsit könnyebb elfogadnia a történteket, de olyan is előfordul, amikor senki, semmi sem okolható.

„Nagyon jó módszerek vannak arra, hogy miként ne zökkenjen ki a sportoló verseny, mérkőzés közben, de a legjobb gyakorlás az élesben minél több ilyen helyzettel való találkozás. A sportoló egyre inkább megérti, hogy nem mindenből lehet tanulságot levonni és a világ sem mindig igazságos. Picivel lemaradni valamiról azért rossz, mert az az illúzió ébred bennünk, hogy rajtunk múlt, miközben nagyon sokszor ez nem így van. A

De a pályán nincs idő ezen fennakadni. Kutatás is alátámasztja a sportolók által elmondottakat, hogy mindig az ezüstérmes a legszomorúbb a dobogón, mert úgy érzi, hogy nagyon kevéssel maradt le az aranyéremről, míg a bronzérmes kevsébé csalódott, mert nem állt olyan közel az első helyhez. Az érzelemmel ezért is sokat kell foglalkoznunk, mert bármennyire is úgy tűnik, hogy a teljesítményekben nincs jelentősége, nagyon is van.”

Természetesen nemcsak a bírói ítéletek válthatnak ki indulatokat a sportolóból. Akkor is nehéz megőrizni a hidegvért, amikor például az ellenfél, az edző vagy akár a szurkoló cselekedete hat bántóan a fiatalra. Az utánpótlásban is megesik, hogy egy-egy verbális vagy fizikális provokáció után a sportoló nem tudja fékezni magát és oda nem illő, a sportszerűtlenség, akár a brutalitás fogalmát kimerítő jelenetek teszik emlékezetessé a sporteseményt. Na meg olyannal is találkozhatunk, amikor egyszerűen csak magára dühös mérhetetlenül a sportoló és ezt tettekkel is kifejezi.

„Teniszmeccseken látunk olyat, hogy valaki dühösen széttöri az ütőjét, de minden sportágból lehetne példát hozni. Ezek a reakciók egyébként emberiek és általában még jogosak is, de meg kell tanulni kordában tartani az indulatokat. Ha az indulatokat a maximumra futtatjuk, akkor nem marad meg a fókusz, a koncentráció, hogy még valamit tudjunk csinálni a pályán. Igen, egy döntő végén már nem nagyon lehet változtatni a dolgokon, de akkor sem szabad teljesen meggondolatlanul cselekedni. Gondolni egyébként bármire lehet, azt nem ellenőrzi senki, de a felszínen szükséges megfelelnünk a sportszerűségnek. A viselkedés a sportoló teljes megítélésében is fontos szerepet játszik. Úgy is kezet lehet fogni az ellenféllel vagy a bíróval, hogy közben nagyon haragszunk, szörnyen idegesek vagyunk rá.

Egyébként bármilyen érzelemnyilvánítás megengedett, csak ne tartson sokáig és maradjon a sportszerűség keretein belül.”

(Kiemelt kép forrása: MLSZ)