Sótonyi László: Karakterekből csapatot!

A Magyar Edzők Társaságával együttműködésben most induló, Mesterfogások című sorozatunkban az utánpótlás-edzői szakmát szeretnénk közelebb hozni olvasóinkhoz. A fiatalokkal foglalkozó neves szakemberek elemeznek egy-egy, a mindennapi munkájukban felvetődő problémás szituációt, és elmondják, azok megoldására milyen praktikákat alkalmaznak. Az első részben a 2023-ban Az év utánpótlásedzőjének választott Sótonyi László, a férfi junior kézilabda-válogatott szövetségi trénere a csapaton belüli hierarchia kezeléséről osztja meg gondolatait.

A tavaly nyári, német-görög közös rendezésű junior-világbajnokságon történelmi sikert ért el az általam vezetett férfi junior kézilabda-válogatott a megszerzett ezüstéremmel, hiszen a torna történetében legutóbb 1977-ben, az első kiírás alkalmával tudott döntőbe jutni (akkor 6 csapat, a mostani kiírásban pedig a már selejtezőkön túljutott 24 együttes közül lett második). Ez a korosztály a legjobb négy között a mostani vb-t megelőzően 2005-ben szerepelhetett legutóbb, most viszont a srácok hét magabiztos győzelemmel kerültek a döntőbe, és ott a házigazda németektől kaptak ki.

Természetes, hogy a siker összetevői sokakat foglalkoztatnak, és én is hosszasan gondolkodtam, mi vezetett ehhez a nagyszerű eredményhez. Nyilván sokat segített, hogy a mindennapokban a Nemzeti Kézilabda Akadémián a kerettagok több mint felével együtt dolgoztam, vagyis jól ismertem őket, de akadt azért itt más is. Az okok közül most csak egyet emelnék ki:

Az előzményekhez tartozik, hogy ugyanez a generáció korábban az Európa-bajnokságon a kilencedik helyen végzett, majd 2022-ben – már a mi stábunkkal – az ötödik helyen zárt az Eb-n. Éreztem, láttam, tudtam, hogy rendkívül ígéretes játékosok alkotják a keretet, ebből következően meggyőződésem volt, hogy a fiúk sokkal szebb eredmény elérésére is képesek lehetnek. De kizárólag akkor, ha igazi csapattá tudjuk gyúrni őket, olyanná, amelyben az egyének az együttes érdekei alá rendelik a sajátjaikat.

A kiinduló helyzet – miszerint rendkívül sűrű a vébé menetrendje, tizenegy nap alatt kell nyolc meccset megvívni – megkövetelte, hogy olyan játékosokkal vágjunk neki a tornának, akik közül valamennyien bármikor bevethetők, mivel világos volt: egy sorral képtelenség végig játszani egy ilyen eseményt. Ugyanakkor azzal is tisztában voltunk, hogy a magyar kézilabdában meglehetősen szűkös a merítési lehetőség, így azok, akik megfelelnek az általunk támasztott kritériumoknak, jó eséllyel erős egyéniségek; olyanok, akik a klubjaikban alapemberek, adott esetben mérkőzéseket döntenek el. Csakhogy, ha sok ilyen játékos alkot egy csapatot, az óhatatlanul feszültségekhez vezethet, a mérkőzéseken kérdéseket vethet fel. Például miért ennek vagy annak magyaráz éppen az edző? Miért ez vagy az a játékos kap szerepet a végjátékban? Miért ő lövi a hétméterest? És még sorolhatnám.

Hát nem. Nem azért, mert nem akarnak, hanem azért, mert igazi krízishelyzetben az ösztöneinket uralni nem könnyű dolog.

Ezért aztán egyértelmű volt számunkra, hogy a taktikai és a fizikai felkészítés mellett a legfontosabb feladat mentális téren adódik: a jó szereplés érdekében az erős karakterekből összetartó, a krízishelyzetekben is egymásért küzdő együttest kell felépítenünk.

Nem volt rá sok időnk, mert a bajnokság után közvetlenül el kellett kezdeni a felkészülést a két hétre rá kezdődő vébére. Ebben a munkában hatalmas segítséget jelentett a Palencsár Miklós vezette mentorcsoport, amelynek a csapatkohézió kialakításában meghatározóak voltak az érdemei. Ők az eleinte az üzleti életben, de ma már világszerte a sportban is egyre jobban ismert RISE-rendszer szerinti négy személyiségtípus – illetve az azokat tovább bontó számtalan variáció – alapján vizsgálták a kerettagokat, és kiderült, közülük ki tartozik az uralkodó, ki az egyénieskedő, ki a csapatközpontú és ki a perfekcionista csoportba. Az eredmény azt mutatta, hogy amúgy a világ kézilabdázásában legsikeresebbnek számító, így számunkra legfontosabb, csapatközpontú játékosból akad a legkevesebb, számunkra mégis az volt a feladat, hogy a „hozott anyagból” a legtöbbet kihozzuk.

A világbajnokságot megelőzően a fiúk mentális workshopokon vettek részt, és ezeken a foglalkozásokon alaposan megismerték saját magukat, na meg a társaikat is, tisztába kerültek az erősségeikkel, a hiányosságaikkal. Ezért is volt fontos az a rendszer, amely mély egyéni elemzésre képes, de a végén a négy fő kategória segítségével könnyen megérthetővé teszi a játékosok számára saját személyiségüket és a társaikét is, rámutat a buktatópontokra. A roast-, vagyis a pörkölésnek hívott technika különösen sikeresnek bizonyult. Ennek az volt a lényege, hogy a játékosok a stábtagoknak elmondták a véleményüket a társaikról, a stáb pedig összegzés, illetve szűrés után a csapatműhelymunkán nyilvánosságra hozta a kritikai megjegyzéseket, de persze úgy, hogy az illető nem tudta meg, személy szerint ki fogalmazott így vagy úgy róla. Ennek rendkívül pozitív hatása lett, hiszen a sportoló tisztába került azzal, hogy a társai szerint mi az, amiben javulnia kellene, mit lenne muszáj másképpen csinálnia a jobb teljesítmény elérése érdekében.

Már a vébé idején ugyancsak hasznos volt az úgynevezett „family meeting”, amit minden másnap a csapatkapitány hívott össze, és amelyen kizárólag a játékosok vettek részt. Ezen mindenki őszintén, szabadon elmondhatta a véleményét – hogyan élte meg az adott napot, milyen pozitív és negatív dolgok érték őt, stb. – így a fiúk önmaguk is alakíthatták, erősíthették az együttes egységét, hiszen tisztában voltak azzal kivel, mi történik a „színfalak mögött”.

Mivel intelligens fiatalemberekről van szó, hamar megértették: nem megváltozniuk kell – hiszen hiába változnának a nyugalmi időszakban, krízishelyzetben úgyis az igazi személyiségük fog működni –, csupán arra van szükség, hogy bizonyos helyzetekben másoknak is teret adjanak. Kellettek a válogatottba az erős karakterek, de ők is csak akkor működhettek jól, ha közülük mindig más adott lendületet a társaságnak. Így aztán nem egy-két-három emberes csapattal utaztunk el a világbajnokágra, hanem

A végeredmény ismert, nagyszerű ezüstéremmel zártuk a vébét. Pedig a srácok sokszor kerültek nehéz helyzetbe, például, amikor az ellenfél hatgólos hátrányból is felállt, és olyan nemzetek csapatait győztük le, amelyek évtizedek óta már pszichésen is gondok okoztak számunkra. Valamennyi végjátékunk jól sikerült, persze a nálunk egyelőre minden tekintetben erősebb németek elleni döntőt leszámítva.

Számomra az egész történet legfontosabb tanulsága az, hogy a válogatott nagyon tudatosan, mentálisan rendkívül magas szinten játszotta végig a világbajnokságot. És hogy ez így történhetett abban a leglényegesebb szerepe a nem csak jól kommunikált, hanem valódi csapategységnek volt.

Sótonyi László
a férfi junior kézilabda-válogatott szövetségi edzője

(Kiemelt képünkön: Sótonyi Lászlót hallgatják a vb-ezüstérmes juniorválogatott játékosai Forrás: IHF)