„Önsajnálattal nem lehet egyről a kettőre jutni” – Rescsik Csaba

A kerekesszékes sportlövő, Rescsik Csaba útja a kezdeti kétségbeeséstől önmaga elfogadásán át a céljai megtalálásáig és a mindennapok őszinte élvezéséig.

Rescsik Csaba puskás sportlövőként 20 éves korára paralimpiai ötödiknek, para Eb-ezüst- és bronzérmesnek, többszörös junior-világcsúcstartónak mondhatja magát. A sikereit kerekesszékében ülve éri el, ugyanis kétéves korában egy otthoni baleset következményeként mindkét lábát amputálták. Szorgalmának és kitartásának, na meg rátermettségének köszönhetően mára ez egyik legjobb magyar parasportolóvá nőtte ki magát. Korábban ígéretesen kajakozott is, de végül a puska mellett döntött. A zsombói Cél-Tudat SE-ben Jákó Csaba, valamint Szakonyi Gerda tréningezi a Szegedi Tudományegyetemen informatikusnak tanuló fiatalt, akinek az élethez és a sporthoz való hozzáállása sokak számára lehet példaértékű. Rescsik Csaba arról beszélt portálunknak, hogy milyen útja vezetett a kezdeti kétségbeeséstől önmaga elfogadásán át a céljai megtalálásáig és a mindennapok őszinte élvezéséig.

„Kisgyerekként leginkább csak igazságtalanságot éreztem amiatt, hogy nekem nincs lábam. Aztán 2015 januárjában kajakozni, majd még az év második felében lőni kezdtem. Úgy gondolom, hogy talán a traumám miatt is fejben korábban nőttem fel a kortársaimnál, hamar kezdtem gondolkozni azon, hogy mi lesz velem a távoli jövőben és nehezen éltem meg, hogy fogalmam sem volt. A sport és a vele járó küzdés kellett ahhoz, hogy rájöjjek, önsajnálattal nem lehet egyről a kettőre jutni.

Hiszen hétvégente versenyeim lettek, én pedig szerettem volna azokon egyre jobb eredményeket elérni. Edzettem, gyakoroltam és rövidesen értelmét, gyümölcsét láttam az elvégzett munkámnak. Még ha először csak a legkisebb megyei versenyeken is. Az eredményeimmel pedig másoknak is örömet szereztem, és egyre inkább megjött az önbizalmam, bátorságom. Ez volt az a pont az életemben, amikor már azt is mindenki előtt felvállaltam, hogy mi történt velem, miért vagyok ilyen. A kajakozásban is tehetségesnek tartottak az edzők, de elérkezett az időszak, amikor választanom kellett, hogy melyiket szeretném százszázalékosan csinálni. A sportlövészet mellett döntöttem. És akkor már olyan gondolatok is megfogalmazódtak bennem, hogy ha ebben komolyabb teljesítményre leszek képes, akkor annak a magánéletben is hasznát vehetem.”

Csaba szerint a pályafutása gördülékenységében rengeteget segített, hogy a Cél-Tudat SE-ben egyből befogadó társaságra talált.

„Az egyesületben korábban nem foglalkoztak mozgássérültekkel, de az első pillanattól fogva mindent megtettek azért, hogy számomra ideális körülményeket teremtsenek. Azon fáradoztak, hogy a konkrét és átvitt értelemben is értett akadályokat együtt tudjuk leküzdeni. Ebből a szempontból nagyon szerencsés vagyok, mert tudom, hogy vannak olyan sorstársaim, akik nem minden helyzetben találtak egyből ilyen elfogadásra. De valahogy hozzám az általános, majd a középiskolában, később az egyetemen és a sportpályán is segítőkészen álltak az emberek, és ezért nagyon hálás vagyok. Soha nem is akartam visszaélni ezzel.

Először mindent magam próbálok meg, és csak akkor fogadok el segítséget, ha látom, hogy valami tényleg nem fog menni. Nekem is jó, ha önálló vagyok és nem szorulok rá a folyamatos közreműködésre. Az önállósodás mindig is szívügyem volt. Nem akartam, hogy a szüleimnek vagy bárki másnak azon is aggodalmaskodnia kelljen, hogy miként jutok el A-ből B-be.”

Csaba nem is szorul túl nagy felügyeletre, mindent megcsinál amire szüksége van, autót is vezet. Sportlövő tudását pedig az épek között is megcsillogtatja. Például a legutóbbi, Százhalombattán rendezett felnőtt 10 méteres országos bajnokságon a negyedikként végzett. Az alapversenyből harmadikként jutott a döntőbe olyan világszinten is sportági kiválóságok mögött, mint Pekler Zalán és Péni István.

„Igyekszem felnőni a legjobbakhoz és örülök, hogy van lehetőségem közöttük versenyezni. Nyilván egy paravilágversenyen másabb a színvonal, mint az épek olimpiáján vagy vébéjén, de én mindig csak magamhoz képest próbálok jól teljesíteni. Úgy gondolom, hogy

Ezt ők azzal értékelik, hogy maguk közé engednek és nem irigykednek, ha éppen jobbat lövök náluk.”

Ha valaki látja Csabát például az országos bajnokságon szerepelni, akkor elsők között vetődik fel a kérdés, hogy kerekesszékben ülve könnyebb vagy nehezebb dolga van-e az ép társainál?

„Szerintem mindkettőnek megvan a maga nehézsége. Ez olyan kérdés, minthogy pisztollyal vagy puskával nehezebb-e lőni. A kihívások ugyanúgy adottak. Én ezzel kapcsolatban inkább azt gondolom, hogy a kezdetekben talán nem figyeltek volna fel rám ennyire, ha ezeket az eredményeket nem kerekesszékből, láb nélkül érem el.”

Csaba egyébként minden versenynek olyan üde színfoltja, akit ritkán lehet rossz kedvében látni. Kiváló humorérzéke is van.

„Az emberek biztosan kétszer meggondolják, hogy mivel poénkodnak, pedig

A paraversenyeken nem ritka, hogy előkerül a fekete humor, és például megkérdezik, hogy megint zoknit kaptam-e karácsonyra. A parasportolók talán így könnyebben feldolgozzák a tragédiájukat. Valljuk be, a fekete humor ebben a közegben üt a legnagyobbat. Azt nem tudom, hogy a rendőrségen elhangzanak-e rendőrviccek, de nálunk ez olyan bevett szokás, amitől csak jobb lesz a hangulat. Ha pedig egy ép ember mond nekem hasonlót, az leginkább az elfogadás jele és baráti közeget sugall.”

Csaba azért is javasolja a bármilyen fogyatékosággal küzdő fiataloknak a sportolást, mert az egyfajta önismereti, önelfogadási terápiaként is szolgál.

„Ha az emberek látjták, hogy valaki nem azért jutott el valameddig, mert segítették vagy megsajnálták, akkor elfogadják és teljes értékű társként tekintenek rá.

Az idén lesz tizenkilenc éve, hogy alsó végtag nélkül élek, de magamat ép emberként igyekszem kezelni és nem várok vissza többet annál, mint amit adok. Fontos, hogy a mozgássérült ember ne gondolja azt, hogy akinek minden testrésze ép, annak nincsenek problémái az életben.”

(Kiemelt képünkön: Rescsik Csaba Forrás: IPC)