Jakobetz László: A sakknak pillanatnyilag nincs Szoboszlai Dominikja

A Magyar Edzők Társaságával együttműködésben indított Mestermunka című sorozatunkban az utánpótlás-edzői szakmát szeretnénk közelebb hozni olvasóinkhoz a legkiválóbb trénerek portréival. Ezen a héten a Barcza-BEAC többek között Gerevich György nevelőedzői díjjal kitüntetett sakkoktatóját, a sakktörténészként és szakíróként is elismert Jakobetz Lászlót mutatjuk be.

Jakobetz László megközelítőleg 40 esztendeje foglalkozik sakkoktatással, ez idő alatt ezernyi gyerek fordult meg a keze alatt. A Barcza-BEAC edzője 14 éves korában autodidakta módon tanult meg sakkozni. Első egyesülete 1982-ben a Vízügyi SC volt, 1986-ban a Tipográfia csapatába igazolt, és a pályájára a legnagyobb hatást gyakorló Navarovszky László szakmai felügyelete mellett játszott. Később megfordult a Mat(t)adorban, majd 1993-ban került az ország legrégebbi nevelőegyesületébe, a Barcza-BEAC-ba, amelyben máig tevékenykedik. Edzői karrierjének hivatalos kezdete is ettől az évtől datálódik, de sakkoktatással már 17 éves kora óta foglalkozik.

Tanítványai közül száznál is többen jutottak el mesterjelöltségig, Gara Anita és Gara Tícia női nagymesteri, Antal Gergely, valamint Boros Dénes nemzetközi nagymesteri cím birtokosa. 

„Fontos, hogy ezt az ember elhivatottságból csinálja, én nagyon élvezem az edzősködést – mondja. – Állandóan figyelem a gyerekeket, de senkit sem csábítok az egyesületünkbe. Ha ügyes fiatalt látok, megkérdezem a szülőket is, hogy akarnak-e esetleg komolyabban foglalkozni a sakkal. Persze, aki rámondja, hogy igen, az nem mindig tudja, hogy nagyjából egy évtizedes út vár rájuk, amíg körvonalazódik a karrierben rejlő lehetőség. A tehetség mellett a leglényegesebb az, hogy a gyerek nagyon szeresse a sakkot. Ha valakinek sokszor nincs kedve a feladatokhoz, versenyekhez, annak nem érdemes egy életre terveznie ezzel a pályával. Mert bizony

Eddig az életkorig tehetségből és ügyességből is meg lehet élni a táblán, de aztán a játék fokozatosan kezd sporttá, munkává válni azok számára, akik mesteri címet szeretnének elérni. Időt és energiát emészt fel, a szülőnek pedig pénzt is bele kell tenni, noha a sakk nem tartozik a költségesebb sportágak közé.”

A FIDE-mesteri címet viselő Jakobetz László levelezési sakkban világbajnoki döntőben is játszott. 2001-től országos versenybíró, 2002 óta diplomás szakedző. Szakírói és sakktörténeti munkásságának mára huszonöt sakk-könyv az eredménye. A Magyar Sakkhistória főszerkesztője 2021 óta. Sakkóráit személyesen tartja a gyerekeknek, és ennek nyomós oka van.

„Sajnos a sportág egyik hátránya lett, hogy online is lehet tanítani. Azt vallom, hogy

A digitális térben nincs közönség, nincs kellő hangulat. Én az edzéseimen projektorra sem váltottam át. Jóllehet, azzal többször annyi feladatot nézhetnénk meg, beszélhetnénk át, de a gyerekeket akkor nem tudnám kihívni a demonstrációs táblához. A mágneses táblán megemelheti a figurát, átteheti egy másik mezőre, a figura koppan egyet, a gyerek pedig bemondja, hogy matt. Az ilyen sikerélményekre van szükség és arra, hogy a kicsik ne csak élvezzék, érezzék is a játékot.”

Jakobetz László úgy fogalmaz, ma már nem vágyik arra, hogy mindenkiből mestert faragjon. Az a célja, hogy az összes tanítványából normális ember váljék, és az csak ráadás, ha amellett még a sakkot is szeretik.

„Amikor harminckét évvel ezelőtt a Barcza-BEAC-ban tanítani kezdtem, a szülőknek még alternatívaként kínáltuk a sakkozói pályát. Ma Magyarországon szinte már fel sem vetődik a szülőkben, hogy a gyerekükből sakkozó legyen. Nálunk ez jelenleg nem tűnik életpályának, és

Igaz, nem is űzik annyian, mint a focit, bár a játékosok száma megtízszereződött a világon a kétezres évek elejéhez képest. Ezzel együtt nagyon kevés helyen zajlik klasszikus gyereksakkoktatás Budapesten is. Akad olyan vármegye, ahol egyáltalán nincs még csapat sem. Ha a szülő klasszikus sakkoktatást keres, azt tanácsolom, hogy referencia alapján válasszon oktatót és klubot, ne földrajzi közelség szerint. Egyébként itthon sok jó edző van egy bizonyos szinten. A sakkoktatással foglalkozókat három kategóriára osztom. Az első az úgymond szakkörvezetők, a tehetséget felismerők – bár ez sokszor nem sikerül –, a második a nevelőedzők, a harmadik pedig azok a továbbnevelők, akik már a 2200-2300 értékszámú fiatalokat veszik át. A nevelőedzők – akik közé magamat is sorolom – tekintetében nem állunk rosszul, a másik két kategóriában viszont van hová fejlődni. Ezért is gondolom úgy régóta, olyan külföldi edzők bevonása emelhetne a színvonalon, akik egy hosszabb távú folyamat részeként érdemben tudnának foglalkozni a magasabban jegyzett sakkozóinkkal. Természetesen élő órák keretén belül.”

(Kiemelt képünk forrása: Barcza-BEAC)