Miért hiányoznak a magasemberek a hazai utánpótlásból?

Miközben a kétezres évek elején még bővelkedett a kiváló centerekben, magasemberekben a magyar férfi kosárlabda-válogatott, addig mára ez vált a legfőbb hiányposzttá a sportágban, mind a felnőtt, mind a korosztályos nemzeti csapatainknál.

„Az egyértelműen látható, hogy

Például az U16-os korosztályban mindössze öt ilyen fiatalt találunk az egész országban, és közülük kettő be is került aztán az Eb-keretbe” – nyilatkozta nemrég portálunknak Sabáli Balázs, a hazai szövetség (MKOSZ) szakmai és utánpótlás-bizottságának elnöke, amikor a fiú utánpótlás-válogatottak nyári szereplését értékelte a korosztályos Eb-k után.

Azonban nem újkeletű jelenségről beszélünk, hiszen a kiváló centerek, a klasszikus magasemberek hiánya az elmúlt tíz-tizenöt évben időről időre előkerül, mint a férfiszakág egyik fő problémája. 

Miközben elég csak visszaugranunk a kétezres évek elejére, amikor is – a teljes igénye nélkül – olyan remek belső posztos játékosaink voltak, mint Dávid Kornél, Gulyás Róbert, Czigler László, Sitku Ernő és Báder Márton. Manapság pedig csak elvétve találunk (Golomán György) hozzájuk hasonló adottságú és képességű, 205-210 centis játékosokat a felnőttválogatottban, illetve ahogy Sabáli Balázs fentebb említette: az utánpótlásban is rendkívül szűk a merítés a palánk alatt.

A témában Boros Zoltánt, a Testnevelési Egyetem oktatóját, a 88-szoros válogatott, korábbi kiváló játékost, az M4 Sport állandó szakértőjét kérdeztük.

akik ha aztán eljutottak a felnőttszintig, a kevesebb légiós miatt akkor meg is kapták a lehetőséget az NB I/A-csoportban, és jó játékossá tudtak érni az élvonalban – mondta Boros Zoltán az Utánpótlássportnak. – Sajnos nem tudom a pontos okát, hogy miért állunk jelenleg ilyen rosszul ezeken a poszton, mert valószínűleg most is akadnának itthon magas srácok, de feltehetőleg nem találjuk meg időben őket.

Azt látom, hogy manapság az a jellemző, hogy azok közül, akik jelentkeznek kosarazni, csak nagyon keveseknek vannak olyan adottságaik, hogy tizenöt-tizenhat éves korukra aztán valódi magasember váljon belőlük."

Ami különösképpen azért fájó, mert ha végignézünk az európai országokon, szinte minden válogatott telis-tele van jó erőcsatárokkal és centerekkel. Láthatjuk a most zajló felnőtt Európa-bajnokságon is, hogy olyan kis nemzetek, mint a finnek – akik korántsem sorolhatók a nagy kosárlabdanemzetek közé – óriási fejlődést mutattak be az elmúlt évtizedben, és olyan NBA-ben játszó klasszis centerrel büszkélkedhetnek, mint Lauri Markkanen. Ráadásul az utánpótlásban is egyre jobban teljesítenek, folyamatosan nevelik a jó játékosokat, és a kontinens élvonalába tartoznak. Ha pedig a délszláv országokat nézzük, még az alig kétmilliós népességű Szlovénia is ontja magából a jobbnál jobb kétméter feletti játékosokat.

„A szerbeknél, a horvátoknál és a bosnyákoknál is mindig találunk kétszázöt-kétszáznyolc centis fiatalokat szinte minden egyes korosztályban. Mindezt úgy, hogy a többi csapatsportág, így a röplabda, a kézilabda és a vízilabda ugyanúgy elvonzza a magas játékosokat, de ez sem jelent gondot nekik, ugyanúgy megtalálják a jó adottságú centereket a kosárlabdasportnak is.

Azt gondolom, a testnevelőtanárokat is bevonva, a szövetség támogatásával ki kellene dolgozni egy másfajta kiválasztási programot. Járni az iskolákat, és felkutatni a magas növésű srácokat. Ugyanakkor hangsúlyoznám: a magasak nem összetévesztendők az akcelerált gyerekekkel, mert olyanokból most sincs hiány, hiszen az ügyes mezőnyemberek terén jelenleg sem állunk hadilábon. Amikor az U16-os korosztályban először megméretettnek a fiúválogatottjaink,

így pedig roppant nehéz igazán versenyképesnek lenni nemzetközi színtéren."

Ezt Ferenczi Tamás, az U16-os fiúválogatott szövetségi edzője is megerősítette, aki a nyári korosztályos Európa-bajnokság után így fogalmazott honlapunknak:

„Ha taktikailag és technikailag nem is, de a fizikai paraméterekben érezhető volt a lemaradásunk:

és így nem is meglepő, hogy emiatt a végére elfogytunk velük szemben.”

„Rendszeresen szoktam beszélgetni hazai és külföldi szakemberekkel, akik elmondják, hogy

– folytatta Boros Zoltán. – Hiába, teszem azt az adott korosztályban a magasak még gyengébbek és ügyetlenebbek, de labdás ügyességben úgy képzik és fizikailag erősítik őket, hogy tizennyolc éves korukra aztán utolérik és le is hagyják azokat a koraérett, de alacsonyabb játékosokat – akiket mondjuk nálunk preferálni szoktak az utánpótlás-válogatottakban."

Például a minden évben Székesfehérváron megrendezésre kerülő U16-os Szent István-kupán rendre tapasztaljuk, hogy a korosztályos válogatottunk megszorítja, sőt akár meg is veri az európai topklubok, így a Real Madrid, a Bayern München vagy éppen az Olimpia Milano együttesét.

„Mindezt úgy, hogy mi tele vagyunk képzett mezőnyjátékosokkal, és jóformán magasemberek nélkül játszunk, addig az ellenfeleknél pedig hihetetlen vékony, nyúlánk gyerekek játszanak, akik már tizennégy-tizenötévesen karcolják a kétméteres magasságot, viszont cserébe nem igazán ügyesek, még nagyon nyers a mozgásuk, így egy-egy meccsen akár meg is tudjuk verni őket. Azonban mint említettem, hiába ügyetlenebbek és gyengébbek aktuálisan, ezeknél a kluboknál őket edzik és versenyeztetik, és a jövőt szem előtt tartva dolgoznak és nevelnek.

és a játékosaik pedig az A-divíziós topválogatottakban játszanak az Eb-ken. Azt gondolom, mindenképpen változásra, másfajta kiválasztásra és szemléletre lenne szükség nálunk is, hogy felzárkózzunk a legjobbakhoz. Sokkal tudatosabban kellene foglalkozni a magas srácokkal. Amikor a TF-en tanítok, az edzői hallgatóknak én is mindig azt sulykolom: a legnagyobb hiba, amit egy utánpótlásedző elkövethet, ha minden meccset meg akar nyerni. Persze, nincs olyan edző, aki veszíteni szeretne, viszont a pillanatnyi sikerek oltárán gyakran a fiatal edzők képesek feláldozni a játékosnevelést, ami a magasemberek képzésénél különösen kiütközik, hiszen náluk a szokásosnál is több türelemre van szükség, ami viszont csak később térül meg.”

(Kiemelt kép forrása: FIBA)